Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a fejezet is! És hihetetlenül boldog vagyok a 97 oldalmegtekintésnek - már csak azért is, mert gondoltam rá, hogy jó sokszor rányomok az oldalra, mintha sokan látnák, de nem tettem - ami a ti érdemetek! Imádlak titeket!
Ölel, Álmodozó lány
*Zoe szemszöge*A lesifotósok ugye elkaptak minket, és a rajongók felfigyeltek a fényképezőgépek kattanására. Természetesen ők sem maradhattak ki, hogy kedvenc bandájuk egyik tagjával fotózkodjanak. Engem félrelökve álltak be Liam mellé és mosolyogtak, - Liam elővette szokásos mosolyát, villogtatta a hófehér fogait a kamerába - miközben a barátaik fényképezték őket, s egy autogram kíséretében távoztak.
- Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy itt is megtámadnak. - mondta megbánó hangon a fiú.
- Semmi baj, nem haragszom! - próbáltam meggyőző lenni, habár kicsit fájt, hogy levegőnek nézett miközben itt voltak. Liam megfogta a kezem - megint összekulcsolta őket, mint mikor az óriáskerék felé vettük az irányt. - Örültem, hogy ő itt van nekem. Hisz a szüleimre nem számíthatok, hacsak nem a filmezésről akarok beszélni, Ninával mostanában nem jövünk ki annyira jól és amúgy is neki ott van Zayn, ha bármi van. A két idegen vendégnek meg nem fogok kitálalni az életemről, mert 1.: Nincs értelme 2.: Nem is érdekli őket. Liammel sem vagyok olyan régóta jóban, de sokkal jobb a kapcsolatom vele, mint a családommal. Sétáltunk egy kicsit, majd egy parkban kötöttünk ki. Leültünk a fűre és beszélgetni kezdtünk.
- Mi a baj, Zo? - kérdezte aggódó hangnemmel a fiú, és átkarolta a vállamat.
- Semmi, csak... - a vállára hajtottam a fejem és kis határszünetet tartottam. - ...veled olyan könnyű beszélgetni. A családom számára olyan vagyok mintha, - kezdtem bele a mondanivalómba. Elvégre ő kérdezte, hogy mi a baj. De félbeszakított:
- Levegő lennél. - közelebb húzott magához. Nem bántam, kicsit úgyis kényelmetlen volt 60° és 70° között oldalra dőlni.
- Ne feledd: Rám mindig számíthatsz! - mondta és én akaratlanul is bekönnyeztem. Nem voltam hozzászokva, hogy bárki éreztetné velem, fontos vagyok számára.
- Shhhh.. ne sírj! - letörölte a könnyimet, és az arcomat maga felé fordította.
- Hülyén nézek ki! - viccelődtem és elfordítottam a fejem.
- Egyáltalán nem! Gyönyörű vagy. - amint kimondta ezeket a szavakat visszafordultam, s abban a pillanatra egy puszit nyomott a számra. Semmi mást, csak egy puszit. Belenéztem abba a gyönyörű csokoládébarna szempárba, és öntudatlan állapotba kerültem. Megragadtam a tarkóját, magamhoz húztam és megcsókoltam. Éreztem valami hideget a homlokomon. Felnéztem, és észrevettem, hogy esni kezdett az eső. Minket nem nagyon zavart, visszatértünk ahhoz amit elkezdtünk, s újabb szenvedélyes csókban forrtunk össze. Későre járt, így kénytelen voltam kimondani a legszörnyűbb mondatot ezen a napon.
- Most már tényleg mennünk kéne. - mondtam, miután szétváltak ajkaink. Liam felállt és felém nyújtotta a kezét, - immáron harmadszor a mai nap során. - hogy felsegítsen. A nyári záporban kézen fogva visszasétáltunk az óriáskerékhez, mert ott volt a fiú kocsija. Felajánlotta, hogy hazavisz. Először még hezitáltam, majd egyre jobban zuhogni kezdett, így elfogadtam az ajánlatot. Beszálltunk az autóba és az egész utat végigbeszélgettük. Mikor leparkolt a házunk előtt, ki akartam szállni, de elkapta a kezem és visszahúzott.
- Tudod: Rám mindig számíthatsz! - komoly, megértő arccal mondta, amitől éreztem, hogy komolyan gondolja. Közel hajoltam hozzá, már majdnem adtam neki egy búcsúcsókot, mikor a motorháztető felől meghallottam egy ismerős hangot.
- Hé Payne! - nem néztünk oda, hisz mindketten pontosan jól tudtuk, hogy Louis az.
- Azt hiszem megyek.. - mondtam, majd kiszálltam az autóból. - Hello Louis! - köszöntem kissé szarkasztikusan és bementem az ajtón, ahol érdekes látvány fogadott.
*Nina szemszöge*
"Egyre jobban éreztem azt a fusztráló érzést, ami arra kényszerített, hogy: Még, még és MÉG!
Ám ekkor beütött az amire komolyan nem számítottam..."
Nem beszéltünk semmit, csak élveztük a pillanatot. Volt a szoba közepén egy kanapé, ahová letett engem, majd fölém magasodott. Ekkor megtörtént... nem vagyok büszke rá, de megtörtént! Ráadásul még a nevét sem tudtam meg.
Lépteket és kulcscsomó csörgést hallottunk. Eléggé megijedtünk, és nekem szörnyű bűntudatom támadt. Nem láthatnak meg minket így, a srácnak a munkájába, nekem pedig a becsületembe kerülne. - mondjuk elnézve, hogy lefeküdtem egy idegennel aki megmentett a legjobb barátomtól, már önmagában sem becsületes dolog. - Gyorsan magunkra kaptuk a ruhánkat és először én sétáltam ki onnan, majd később, mikor már tiszta volt a levegő, ő is kijött. Addigra már kiürült a helység. Furcsa volt...nyomasztóan furcsa. Miért érzem úgy, mintha nem lennék egyedül?
- Nina! - szólt utánam Zayn. *Na itt a válasz.* Nem mertem hátrafordulni, mert féltem, hogy megint letámad. Ezt ő is megérezte, ezért próbált megnyugtatni: - Nem kell félned, nem próbállak megint megcsókolni.
- Biztos? - kérdeztem olyannyira halkan, hogy ő is csak azért hallotta mert közel volt hozzám.
- Ígérem! - mondta bűnbánó hangon, amiért akaratlanul is megesett rajta a szívem, így megfordultam.
- Cherry.. - Istenem, milyen rég hívott így! Még általánosba becéztük egymást gyümölcsnevekkel. - Szeretnék bocsánatot kérni.. nem tudom mi ütött belém. Már régóta szerelmes vagyok beléd, s nagyon fájt, hogy ilyen téren láthatatlan vagyok számodra, ezért, mint minden ember az alkoholhoz fordultam. Nem akartam részegre inni magam, de megláttam itt - mutatott körbe - azt a csomó csókolózós meg szerelmes párt, akik csak bulizni jöttek és nem tudtam megállni... - folytatta volna, de félbeszakítottam.
- Zayn! Nézz rám! - szóltam rá, mert ő időközben már a földet pásztázta. Felnézett, egyenesen a szemembe, és várt... várta a folytatást. Eleget tettem a ki nem mondott kérésének:
- Én nagyon kedvellek.. de csak, mint barát! Mint legjobb barát. - Kiadott valami "chh.." hangot és leült egy asztalhoz. - Zayn testvérek vagyunk.
- De én nem akarok a testvéred lenni! - nagyon meglepődtem, mikor ezt mondta. De gyorsan kijavította magát. - Vagyis, nem CSAK a testvéred szeretnék lenni! - mondta, külön kiemelve a csak szót.
- Sajnálom, de több lehet... - Zayn egy pillanatra elgondolkodott, majd egy hirtelen mozdulattal felállt és a kijárati ajtó felé sétált.
- Malik! - ekkor megtorpant, hisz pontosan jól tudta, hogy a vezetéknevén csak akkor szólítom, ha mérges vagyok rá. - Ne légy gyerekes... tudom, hogy most fáj, de azzal csak rontasz a helyzeten ha elmenekülsz a problémáid elől. Kérlek... - előtört belőlem néhány könnycsepp. A válla felett visszanézett és csak ennyi mondott:
- Viszlát, Nina! - majd távozott az épületből. Én csak álltam ott magányosan és esetlenül. Legtöbbször sikerül kizárnom a külvilágot, mert olyankor tudom, hogy van akire számítsak. De most.. most, hogy elhagyott ő is, teljesen egyedül voltam. Egyedül a kérdéseimmel amikre válaszokat vártam. Pontosan jól tudtam, hogy nem kaphatok minden "Miért?"-re egyenes választ, de az még jobban zavart, hogy semmi másra sem. Szóval ott álltam magányosan... várva a csodára, ami tudtam, hogy nem fog bekövetkezni. Leültem a székre, ahol eddig Zayn ült és gondolkodni kezdtem. Miért van az, hogy a Disney hercegnők élete olyan mesés? Ott van például Hamupipőke.. elveszti az üvegcipőjét a bálban, egy gazdag, helyes szőke herceg visszaadja neki és boldogan élnek. *lenéztem a cipőmre* Vajon ha itt hagynám a tornacipőmet, visszajönne érte valaki, elhozná nekem és boldogan élnénk együtt? Az elején még tetszett is az ötlet, majd el is hessegettem a gondolatot. Vagy ott van Hófehérke. Megevett egy mérgező almát, meghalt, megcsókolta egy herceg és ők is boldogan éltek életük végéig. Talán, nekem is ezt kéne... megenni egy mérgező almát és várni míg elvisz 7 törpe, majd megcsókolni a hercegemet...
*Liam szemszöge*
Az anyósülésről áradó édes málnaillatú parfümöt, egy erős, férfi kölni váltotta fel.
- Haver, hogy tehetted ezt?! - rivallt rám Louis, egy újságot az arcomba nyomva.
- M-mi? Mi van? - nem értettem miről beszél.
- Ezt nézd! - adta a kezembe a magazint, ami az előbb még a szemeimen pihent. - Te komolyan mondom nem vagy normális! Ha ezt megtudja - célzott a Híres srácra. - tuti kinyír téged!
Az újság címlapja
- E-ez.. - uramisten! Na ebből most, hogy magyarázzam magam ki? - Nem bizonyít semmit!
- Igen? Tényleg nem? - kérdezte kitágult pupillákkal. Én határozottan ráztam a fejem, hogy NEM! - Oh, szóval nem... akkor lapozz a 3. oldalra és nézd meg a képet!
A 3. oldalon lévő kép
- Liam te komolyan nem vagy magadnál! - Lou-nak igaza volt... megszegtem az ígéretem, ráhajtottam egy lányra aki a barátomnak is tetszik.
- De hát ő is akarta. - olyan halkan mondtam, hogy a barátom is csak foszlányokat hallott belőle, de ismer már annyira, hogy tudja mit mondtam.
- Én elhiszem, és cukik is vagytok együtt - mutatott a csókolózós képre. - de ez így nem jó.
Beindítottam a motort és elindultunk a banda villájába. Az út további részében nem igazán beszélgettünk. Nekem zakatolt az agyam, hogy hogyan magyarázzam ki magam majd. Talán Ő még nem látta az újságot. De mi van, ha igen? Akkor tuti örökre meggyűlöl. Nem akarom elveszíteni az egyik legjobb barátomat! Meg amúgy is.. Zoe nem járna olyan sráccal aki híres. Jobb szereti az átlagos fiúkat. Szóval esélyem se lenne nála. De ezt a haverom nem fogja megérteni. Megérkeztünk. Az út, ahol nincs értelme, hogy a jó vagy rossz döntést hozod, mert csak 1 válasz adott. Louis már nyúlt a kocsiajtó felé, de látta, hogy én nem mozdulok, így maradt.
- Biztos megérti! - mondta és a kezét az egyik vállamra rakta nyugtatásképpen. Lelöktem a kezét és rácsaptam mind a két öklömmel a kormányra.
- A rohadt életbe! - kiáltottam. Végül sikerült Lou-nak rávennie, hogy kiszálljak a kocsiból. Beléptünk a házba... már csak 1 emeletnyi lépcső választott el a fájdalomtól... a fájdalomtól, hogy elvesztem a "testvéremet". Fellépdeltem, de mintha tonnás köveket akasztottak volna a lábaimra. Benyitottam az ajtón és az várt amit sejtettem:
- Hogy tehetted ezt?! - rontott rám Harry, kezében az újságot lobogtatva. Úgy tűnik ide is elért a hír... ráadásul elég gyorsan.
- Bíztam benned! - mondta lenézően Niall. Olyan rosszul esett hallani, hogy a barátaim haragszanak rám. Nem tudtam mit csinálni, berohantam a szobámba, bezárkóztam és az ágyra vetettem magam. Elkapott a sírás.. lehet, hogy férfi vagyok, de néha jó kiönteni magamból mindent... még ha nem is beszélgetés, hanem sírásképpen is történik a dolog. Kopogtattak.
- Hagy békén! - kiáltottam az ajtó túlsó végén lévő illetőnek.
- Nem is tudod ki vagyok. - női hang... a fiúknak nincs ilyen hangjuk. Ki lehet az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése